Másnap mindenki érezte. Ez most nem egy sima óra lesz.
Bence már az elején egyenesebben ült. Nem volt nyugodt.
De nem is az a tegnapi “mindegy” érzés volt benne. Valami más.
A tanár nem húzta az időt.
— Tegnap azt mondtam, nem az a cél, hogy azonnal tudd a megoldást.
Szünet.
— Hanem hogy ne állj meg az első falnál.
Felírt egy feladatot. Nem volt könnyebb, mint tegnap.
Bence ránézett. És jött az ismerős érzés.
Oké… ezt nem tudom.
A keze megállt. Pont ott. Ahol tegnap letette a tollat.
Egy pillanatra minden visszajött.
A csend.
Az üres lap.
Az a gondolat: hagyjuk.
Aztán eszébe jutott valami. Nem állok meg itt.
Felvette a tollat.
— Nem a megoldást keresed — mondta a tanár. — Csak az első lépést.
Bence írt egy számot.
Nem volt biztos benne.
De leírta.
Aztán még egyet.
Oldalra nézett. Anna is írt.
Lassan.
Megállva.
De nem állt meg teljesen.
Márk a tollát forgatta. Aztán sóhajtott egyet… és ő is leírt valamit.
A tanár végigsétált a padok között.
— Ha rossz, az is jó — mondta. — Csak legyen valami.
Bence ránézett a füzetére.
Nem volt szép.
Nem volt kész.
De nem volt üres.
És ez új volt. Egy apró mosoly jelent meg az arcán. Oké… ez már valami.
A tanár megállt az osztály előtt.
— Látjátok?
Szünet.
— Nem a jó megoldás volt a cél. — Hanem hogy elinduljatok.
Csend.
De most senki nem feszült. Valami elindult.
s talán ez volt az első alkalom…
amikor nem az számított, hogy jó lesz-e a megoldás.
Hanem az, hogy van egyáltalán valami a papíron.
Ha volt már olyan, hogy percekig csak nézted a feladatot, és nem tudtad, hogyan kezdj neki…
akkor pontosan ez az a pont, ahol minden eldől.
Nem a tudás.
Hanem az első lépés.
Folytatás következik…
A következő részben kiderül, mi történik, amikor ez szokássá válik… és miért nem mindenki örül ennek.