A harmadik napon már mindenki tudta. Ez nem egy “egyszer kipróbáljuk” dolog lesz.
Ez… rendszer.
Bence leült. Már nem volt az a régi pánik. De nem is volt nyugodt. Valahol a kettő között.
Anna már nyitotta a füzetét.
Márk viszont hátradőlt.
— Ez most komoly? — kérdezte.
Senki nem válaszolt.
A tanár felírta a feladatot. Ugyanaz a szabály.
— Első lépés. Akkor is, ha nem vagy biztos benne.
Márk felnevetett.
— És ha hülyeség?
— Akkor is — mondta a tanár.
— Ez így elég kényelmetlen — jegyezte meg Márk.
— Igen — bólintott a tanár. — Pont ezért működik.
Néhányan elmosolyodtak.
Bence a lapjára nézett. Oké… akkor csináljuk.
Leírt valamit. Nem volt biztos benne. De már nem állt meg.
Anna lassabban írt, mint korábban. De most nem húzta át azonnal. Mintha adott volna magának egy kis időt.
Márk még mindig nem írt. A tollát pörgette. Megállt.
— Jó, de tényleg… mi értelme ennek? — kérdezte.
A tanár ránézett.
— Szerinted?
Márk vállat vont.
— Hát… így több hülyeséget írunk le?
Néhányan felnevettek. A tanár is elmosolyodott.
— Igen.
Csend.
— És végre lesz miből tanulni.
Ez most nem volt hangos nevetés. Inkább az a fajta… oké, ebben van valami.
Márk a papírjára nézett. Sóhajtott.
— Na jó.
Leírt valamit.
— Ez hülyeség lesz — mondta.
— Lehet — válaszolta a tanár.
— De már több, mint a semmi.
Bence ránézett. És elmosolyodott.
Ez igaz.
Az óra végére nem lett mindenki jobb.
Nem lett mindenki gyorsabb.
De valami megváltozott.
Már nem az volt a kérdés, hogy “tudom-e”.
Hanem az, hogy: elindulok-e?
Folytatás következik…
A következő részben kiderül, mi történik, amikor valaki még így sem akar elindulni… és miért nem működik ugyanaz mindenkinek.