Nemrég újraolvastam Jókai Mór Az arany ember című regényét.
Nem először.
Valamikor hetedik osztályban már végigolvastam, kötelező olvasmányként. És azon kevés diákok közé tartoztam, akiknek akkor is tetszett. Igaz, nálam ez nem volt különösebben nagy teljesítmény: nagyjából minden kötelező olvasmányt szerettem.
Most, majdnem harminc évvel később viszont egészen más könyvet olvastam.
Pedig természetesen ugyanaz volt.
Gyerekként Timár Mihály pozitív szereplőként maradt meg
Erre emlékeztem a legerősebben.
Egy ügyes, tehetséges emberre, aki a semmiből felemelkedik, sikeres lesz, szerelmes lesz, szenved, végül pedig megtalálja azt a helyet és életet, ahol boldog lehet.
Most sokkal nehezebben tudom Timárt pozitív szereplőként látni.
Nem gonosz ember. Nem Krisztyán Tódor.
Van lelkiismerete, vívódik a saját döntésein, és sokszor nagyon is érthető, miért cselekszik úgy, ahogy.
Csakhogy ettől még csal és hazudik. Nem folyamatosan, nem mindenben – de elég sokszor.
Az üzleti életében is vannak nagyon nehezen védhető döntései. Olyan információkat használ fel a saját hasznára, amelyekhez mások nem férnek hozzá. A várbővítéshez kapcsolódó kisajátításokat előre ismerve üzletel. Dohos lisztből süttet kenyeret a katonáknak.
A magánélete pedig még nehezebben védhető.
Két életet él. Az egyik nő a felesége, a másikkal úgy él együtt, mintha a felesége lenne – és egyikük sem tud a másikról.
Ráadásul Timár maga is érzi, hogy ez nincs rendben. Újra és újra felmerül benne, hogy el kellene mondania az igazságot. Mégsem teszi.
Talán ez az egyik legérdekesebb dolog benne: nem arról van szó, hogy nem érti a saját tetteinek erkölcsi problémáját.
Érti. Csak nem vállalja a következményeket.
Gyerekként azt néztem, sikerül-e. Most azt, hogyan sikerül.
Talán ez számomra az újraolvasás legnagyobb különbsége.
Gyerekként elsősorban a történet érdekelt.
Mi történik Timárral? Mi lesz a kincsekkel? Mi lesz Tímeával? Mi lesz Noémivel? Hogyan oldódik meg ez az egész?
Felnőttként már sokkal inkább az érdekel:
milyen áron oldódik meg?
A regény végén Timár végül megkapja azt az életet, amelyre vágyott.
De még a végső megoldása is erkölcsileg kényelmetlen. Krisztyán Tódor holttestének köszönhetően mindenki azt hiszi, hogy ő halt meg. Timár pedig él ezzel a lehetőséggel. Eltűnik.
A problémát nem megoldja, hanem kilép belőle. És ezen a ponton a Senki szigete is egészen más jelentést kapott számomra.
A Senki szigete: menedék vagy menekülés?
Gyerekként elsősorban valami csodálatos, titkos helynek éreztem. Felnőttként már sokkal kettősebb.
A sziget maga is különös: mintha létezne is, meg nem is. Kívül van a térképeken, a törvényeken, szinte az egész társadalmon.
Teréza mama és Noémi számára valóban menedék. Ők nem azért vonultak ki a világból, mert nem akarták vállalni a saját döntéseik következményeit. Sokkal inkább a világ kényszerítette őket oda. És az életmódjukban sem látok semmi elítélendőt.
Timár esetében viszont már más a helyzet. Számára a Senki szigete nemcsak menedék.
Menekülés is.
Egy hely, ahol nem kell szembenéznie Tímeával. Nem kell elmondania Noéminek az igazat. Nem kell választania.
Nem kell vállalnia mindazt, amit a saját korábbi döntései létrehoztak.
Az idilli sziget így egyszerre a szabadság helye és egy hatalmas hazugság része. És ettől szerintem csak érdekesebb lesz.
Noémi lett számomra a legemberibb szereplő
Mostani olvasásomban talán Noémi került hozzám a legközelebb.
Nem azért, mert hibátlan. Hanem mert emberi. Szeret, ragaszkodik, gondoskodik, veszít, gyászol. És közben ő maga nem játszmázik.
Nem épít kettős életet, nem manipulál másokat, nem próbál ügyeskedéssel kiszabadulni a helyzeteiből. A tragédiája pedig különösen erősen hatott rám.
Tímeát is sokkal érdekesebb szereplőnek láttam, mint amennyire emlékeztem rá.
Furcsa mai szemmel, hogy hónapokon át lényegében kérdés nélkül elfogadja férje távolléteit. Ugyanakkor rendkívül becsülendő, ahogy megtanulja Timár üzletét, átveszi annak irányítását, és helytáll benne.
És a hűsége is figyelemre méltó. Főleg akkor, amikor már nyilvánvaló, hogy Kacsukához érzelmek fűzik.
És közben maga a regény még mindig nagyszerű
Mindez nem azért érdekes számomra, mert hibát keresek Jókai regényében. Éppen ellenkezőleg.
Szerintem Az arany ember zseniális regény.
Mesterien van felépítve. Fordulatos, jól szerkesztett, a története ma is működik, a szóhasználata pedig egészen elképesztően gazdag.
És érdekes módon azok a leíró részek, amelyekre gyerekkoromból hosszúként emlékeztem, most egyáltalán nem tűntek annak.
Talán türelmesebb lettem. Talán másképp olvasok.
Vagy egyszerűen már nem érzem úgy, hogy a leírások „feltartják” a történetet. Inkább azt érzem, hogy felépítik azt a világot, amelyben a történet megtörténhet.
Az erkölcsi bizonytalanság pedig számomra nem gyengíti a művet. Éppen ellenkezőleg. Nem kell minden szereplőnek pozitívnak lennie. Nem kell egy regénynek egyszerű erkölcsi válaszokat adnia.
Sőt.
Egy művészeti alkotás egyik legfontosabb tulajdonsága számomra éppen az, hogy érzelmeket és gondolatokat vált ki.
Lehet szeretni egy szereplőt. Lehet haragudni rá. Lehet megérteni anélkül, hogy felmentenénk.
És lehet harminc évvel később teljesen mást gondolni róla.
Kötelező olvasmány hetedikben?
Nekem tetszett már akkor is.
De valószínűleg már akkor sem én voltam az átlagos hetedikes olvasó.
Ma sem gondolom azt, hogy azért kellene félretenni Jókait, mert túl hosszú, túl nehéz vagy túl régies.
Viszont el tudom képzelni, hogy Az arany ember inkább középiskolás korban talál igazán jó helyre.
Mert a történetet egy tizenhárom éves is tudja követni.
De mindaz, ami mögötte van – hűség, felelősség, önigazolás, szerelem, házasság, erkölcsi kompromisszumok, menekülés a saját döntéseink következményei elől –, talán néhány évvel később kezd igazán érdekessé válni.
Felnőttként pedig mindenkinek szívesen ajánlanám, aki szeret olvasni.
Akkor is, ha ismeri a végét. Én is ismertem. Mégis végig izgalmas volt. Csak már nem elsősorban azért, mert kíváncsi voltam, mi történik Timár Mihállyal. Hanem azért, mert folyamatosan azon gondolkodtam:
mit gondolok arról, amit tesz?
Talán ezért érdemes néha újraolvasni azokat a könyveket, amelyeket gyerekként ismertünk meg.
A könyv ugyanaz marad. Az olvasó nem.